about

Kezdetek

Gimnazista koromban gyakran jártunk a Vértesbe édesapámmal, megfigyeléseket végezni, vagy távcsövön keresztül, fényképezőgéppel rögzíteni az égbolt szépségeit. Az erdő éjszakai hangjai, az illata mind mélyen beleivódtak az emlékeimbe. Volt egy hangulata annak, amikor a Világegyetemet néztem Apával, és közben Mike Oldfield- és Oscar Peterson-lemezeket hallgattunk. Az amatőrcsillagászati berkekben már akkor is élénk élet zajlott: távcsöves találkozók, táborok és konferenciák gazdagították az élményeimet, s ehhez kapcsolódóan volt szerencsém kijutni 2006-ban a Magyar Asztronautikai Társaság (MANT) ifjúsági diákpályázata révén a NASA űrtáborába, az Alabama állambeli Space Camp-be.

Olyan felejthetetlen pillanatok részese lettem, mint pl. amikor egy MANT-konferencián kezet fogtam John Glenn-nel, az első amerikai űrhajóssal, vagy amikor az űrtáborban találkoztam az űrsikló-missziókban részt vet űrhajósokkal, és még Christa Mc Auliffe édesanyjával is.

Vagy amikor Apával először sikerült beazonosítanunk a hozzánk legközelebbi kvazárt a Cassegrain látómezejében, a 3C273-at, aminek fénye több, mint 2 milliárd éve indult el, hogy most éppen a mi szemünkbe érjen a távcsövön keresztül. Hűha – gondoltam, ez kell nekem! Ez okozta mindig is a legcsodálatosabb borzongást, amit valaha éreztem.  Vannak az ember életét gyökeresen megváltoztató pillanatok, ezek mindegyike számomra egészen biztosan ilyen volt, persze erre csak utólag jön rá az ember. Állandóan ezek, s ezekhez hasonló kérdések cikáztak a fejemben:

Vajon máshol is élnek a Galaxisban?
Mi az ember legtágabban értelmezhető kontextusa?
Hogyan foglalja el helyét az Univerzumban az ember, mint tudatos entitás?
Hogyan viszonyulunk az Ismeretlenhez?
Mit jelentünk, mint faj a bolygó szempontjából?
Hogyan teremthetünk konszenzust a komplexitásban?

Azt hiszem, ez a válaszkeresés persze soha nem szűnik meg, a kreativitásban egy folyamatában kibontakozó jelenséggé válik. De csak ha nagyon odaadóak vagyunk. Az asztrofotózás is ilyen hobbi: sok figyelmet, időt, ráfordítást kíván. Néha nehézkes 50kg felszerelést a pusztába kicipelni fogcsikorgató december végi éjszakákon, amikor -10 fok van.

Az első asztrofotóim, melyek sikeresnek mondhatók több évnyi kísérletezés után készültek csak el. Akkoriban nem csak digitálisra, hanem diafilmre is exponáltunk, persze az utóbbi gyakran 50-60 perces expozíciós időt jelentett. Ha sikerült viszont, az eredmények lélegzetelállítóak voltak. A Teremtés oszlopai ismert Hubble-felvételekről, de az amatőrtávcsővel készült hosszú expozíciós felvételen is meghökkentően nagy mértékben kivehetők a formációi : meglepődtem, hogy mennyire közel hozza a Világegyetem élményét egy távcső.

Olyan szépség vesz körül minket: nem csak esztétikai értelemben jelent felfedezést, hanem közben az ember többet tudhat meg önmagáról. Hiszem, hogy a fajunk egyszer konszenzusra fog jutni azzal kapcsolatban, hogy mi is az emberiség célja, és azt hogyan kívánjuk elérni. Azt hiszem, nem lennék csalódott, hogy ha ez a cél a Világegyetem tudományos felfedezése lenne. A csillagászat tehát mindenképpen olyan vizuális élményanyagot jelentett számomra, amiből a mai napig tudok meríteni.

Szerintem a természettudomány interpretációja a szélesebb közönségek felé napjainkban nem túl jól megoldott. A tudomány eredményeit véleményem szerint nem feltétlenül maguknak a tudósoknak kellene “tálalniuk”, hanem ezt, mint külön feladat a tudományos ismeretterjesztésre bíznám. Ezért van nagyon nagy szerepe az olyan szervezeteknek, mint pl. a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT). Ugyanakkor ez az impulzus szerintem a művészeti világ felől is érkezhet, tehát: akár lehet egy festmény is link egy természettudományi dologhoz, vagy jelenséghez, és fordítva: nagyon nagy szerepe van pl. a NASA által is foglalkoztatott művészeknek is ebben, akik illusztrációkat készítenek az egyes űrkutatási projektekről. Végső soron ezek a képek azok, amik a legtöbb emberhez eljutva talán elültethetik a bogarat néhány fiatalabb fejében is, hátha azt fogják mondani pár év múlva: -Anya, Apa, akkor én csillagász/ űrhajós/ űrkutató/ planetológus szeretnék lenni!

Azért is szeretném ezt ennyire, mert szerintem az emberiségnek a természettudományi fejlődés szolgálta leginkább a javát, és ezért a jövőbeli fejlődés útját is ebben látom. Ha egy festmény esetleg elgondolkodtató lehet valaki számára, mondjuk annyira, hogy elolvasson egy szócikket egy bolygóról, én már boldog vagyok. A csillagászat egyébként is egy olyan tudomány, ami folyamatosan reneszánszát éli: az ókori emberektől fogva napjainkig szinte mindenkit érdekel valamennyire. A másik erő, ami szerintem ebben rejlik az pedig a konszenzus ereje. Az egész emberiséget összekovácsoló pillanatok voltak a holdraszállás pillanatai, ezt a csúcshatást más űrkutatási eredmény azóta sem érte el. Engem nagyon érdekel az, hogy hogyan lehet megmutatni az embereknek az ebben rejlő lehetőségeket, és hogy egyáltalán: mit szimbolizál az egész fajunk szempontjából mindez. Szerintem, ha valójában megismernénk a Világegyetem szépségét, akkor merőben másként tekintenénk önmagunkra is.