Eső után

Pusztán itt lenni, mélyen magamba szívni ezt a levegőt, s azonosulni vele. Pusztán itt járkálni ezen a tájon, s feloldódni benne, mint ember. Mindig is erre vágytam. Mindig is itt akartam élni. Emlékszem olyan korai benyomásokra, amik egy éves korom környékéről származnak, s ehhez a tájhoz kapcsolódnak. A tölgyfákkal és kőrisekkel borított táj egészen különleges illatot áraszt, ha megáztatja egy kis eső.

A tölgyfazuzmó, ami valójában egy kék színű gombafaj (Evernia prunastri), és valójában a kökényen szeret élni a legjobban, nem is a tölgyfán az ázott föld illatának legkellemesebb kvalitását adja vissza. Mintha az összes talaj-szag esszenciája lenne egybegyűjtve, megszépítve, kellemessé téve. Nem is csoda, hogy illatszeripari alapanyag, a világon az egyik legkeresettebb. Itt olyan sok van belőle, hogy szinte folyamatosan csak taposunk rajta. Nem baj ez, hiszen telepfeldarabolódással is szaporodik, ezt a folyamatot némileg a szarvasok is elősegítik, akik előszeretettel ássák ki. A házimacskák belefekszenek, hogy rejtőszagként funkcionálva elbújtassák saját illatukat, magukra öltve egy, a tájban széles körűen előforduló, és amúgy intenzív illatú zuzmó szagát. Azt hiszem, az Evernia illata pontosan az egyik ilyen érzékszervi benyomás, amire nagyon korai időszakból is emlékszem, s azóta is végigkíséri életemet. Utólag tudtam meg, hogy minden esetben azok az illatszerek tetszettek korábban is, amik tartalmazták az evernia abszolútot. Mivel rögzíti a többi növényi illatmolekulát, szabályozza azok kipárolgási sebességét a bőrfelületünkön, ez az összetevő a kozmetikai alkotásokban lehetővé teszi, hogy igazán természetesnek, nyersnek, és organikus hatásúnak mutatkozzon egy illatkompozíció. A nyári viharhullámok egyike éppen elvonult, nedves a táj, süt a nap, és a horizonton újabb fekete viharfelhők gyülekeznek a napsugarak alatt.

Mindjárt naplemente. Mindjárt jönnek a szarvasok. Érezni a szagukat, hogy a közelben vannak valahol most is. A széna, amit Tibi bácsi felhordott a szántóföldjére már szanaszét van vetve: a szarvasok is képesek ám rendetlenséget csinálni. Itt már megszokták az ember közelségét, s nagyon is jól tudják, hogy mire számíthatnak. Lábam alatt a kakukkfű-párnák lilaságát néhol megszakítja egy-egy mezei iringó, amibe egyáltalán nem kellemes élmény belelépni. Egészen máshogy szúr, mint a csalán. Ha már egy helyen megszúrta a talpamat, rögtön száz helyen is egyúttal. Közéjük ékelődik egy-egy fürtös gyöngyike, a maga indigókék pompájával egészen jól mutat együtt a Consolida regalisszal (mezei szarkaláb), valamint azzal a rengeteg sárga virággal, amelyek most nyílnak. A kőrisfák édeskés illata a levegőben már elmúlt, s átvette helyét ez a szikrázó nyár közepi illat, amelynek főkomponense minden bizonnyal a timol, hiszen most is éppen a kakukkfüvön lépkedek.

A szamóca már elnyílott, de még nem érik. Várni kell rá. Minden olyan élénk, és szikrázó. Egyszerre barátságos, és zord. Egyszerre hívogató, és szúrós. Itt le kell hajolni az igazi szépségekért: egyik virág sem olyan hatalmas, hogy messziről feltűnő legyen. Ám ha vesszük a fáradságot, és közelebb hajolunk hozzájuk, igazán csodálatra méltó világ tárul a szemünk elé. Apró virágok özöne, mely mind a maga visszafogott módján hirdeti önnön szépségét, s benne a nyári mező tündöklését. Ez a táj kéri tőlünk, hogy mi is többet tegyünk érte. Nem adja magát olyan könnyen, elsőre nem olyan egyértelmű, és túlcsorduló, mint például a mediterráneum világa. De annál sokkal barátságosabb. Azt hiszem, itt olyasmi alakult ki ökoszisztémaként, ami a kontinentális természeti világ egyik legszebb gyöngyszeme. A Kárpát-medencében minden olyan barátságosan alakult: nincsenek nagyon veszélyes fenevadak, amik ránk leselkednének, maximum a lódarázst (Vespa crabro) tudom megemlíteni az itteni erdőségek félelemetes lényei közül, és a vaddisznókat, amikről szegény Zrínyi óta már tudjuk, hogy okozták emberek vesztét. A növényvilág ugyan tele van rendkívül mérgező növényekkel, de azoknak is először is a szépsége az, ami szemünk elé tárul. Ez a táj viszonylag bőséges, de nem túlcsorduló. Visszafogottságával, hiátusával is beszél az emberhez, mintegy kiprovokálja, hogy többet adjunk magunkból a megismeréséhez. Az árvalányhaj már egy hónapja virágzik. Láthatóvá teszi a szélsebesség vektormezejét, hiszen mindegyik szál kijelöli az éppen ott fújó szél sebességét és irányát. Az ő ringatózásuk maga a szél alakja. A kezdetben ezüstszín egyenesek mára kacskaringózó aranyfonállá váltak. Lépteimet néhol egy-egy mezei pöfeteg szakítja meg. Ha közel hajolok, egészen lenyűgöző, erős illata van, várjunk csak egy pillanatra: ez pontosan olyan, mint a szomáliai balzsamfa illóolaja, másnéven mirrha (Commiphora myrrh). Hogy tud ennyire hasonlítani rá? Jó kérdés. Minden léptemmel közelebb kerülök a teljesség megtapasztalásához, az egyetlen lélekhez, s a mindent betöltő, egyetlen jelenléthez. Nem vagyok képes itt mást érezni, csak csodát, s ez az egész életem. Hála, öröm, és boldogság csordul túl érzékelési tapasztalatomból, amelyet másokkal is meg szeretnék osztani. A szépség mindenhol ott rejtőzik. A látómezőnkben van most is. Ugye látod Te is?